Száz évvel ezelőtt. 1910. január 28-án Párizsnál nyolc és fél méter magasan tetőzött a Szajna, 1658 óta nem látott magasságban. A nagyváros életét saját modernitása bénította meg. A víz szabadon áradt a több mint 1200 km hosszú csatornarendszerben, ami helyet adott a telefonhálózatnak, az ivóvízhálózatnak és az elektromos vezetékek rendszerének is. Az urbanizáció hatására befedett, megszüntetett csatornák, Szajna-mellékágak, patakok újra életre keltek és a folyóparttól több kilométerre is áradások, beszakadt utak, elárasztott pincék jelezték a régi medervonalakat.

Párizs persze sohasem volt híján az áradásoknak: a VI. század óta hatvanöt nagyobb áradást tartanak számon a krónikások. A párizsi nép pedig az 1856-ban épített de l’Alma híd négy hatméteres magas katonafiguráján mérte a folyó állását. (A négy szoborból az 1974-es felújítást követően csak egy maradt meg.) Az 1910-est megelőző utolsó nagy áradás 1876 márciusában történt, ekkkor a folyó 6,5 méteren tetőzött. A vízvédelmi rendszert is ehhez az árvízhez mérték, amit aztán szinte pontosan két méterrel múlt felül a száz évvel ezelőtti árvíz. Az 1909-es év nyarának esőzései és a téli havazások felduzzasztották a folyókat, elárasztották a földeket. Aztán 1910. január 18-ától Európa szerte erős esőzések kezdődtek, aminek hatására a Szajna Párizsnál 10 napig maradt 6,5 méter felett.

Talán az egyik leghíresebb tudósító Guillaume Appolinaire volt. “Péntek reggel, ahogy kilépek a házunk kapuján szemembe ötlik, hogy már a szomszédos utcát, a Félicien-David utcát is elárasztotta a víz. Rögtön odasiettem, hogy a hirtelen keletkezett látványosságban gyönyörködjem. De nekem, nem Velencét – amihez az újságok szívesen hasonlítják– hanem egy hollandiai kisvárost juttatott az eszembe. Emlékszem Dordrechtben ahogy a sápadt nap sugarai megvilágították az alacsony házakat és ahogy visszatükröződtek a csatornában. Dordrechtben is, ahogy ebben a párizsi utcában is, egy bárka közeledett a távolból, egy hajós, egy kutya és állva egy jólöltözött hölgy egy mélabús úr mellett.”

A Szajna áradása a modern világ egyik első természeti katasztrófája, amely az új médiák figyelmének közepette zajlott: a telekommunikáció forradalma,a rádiózás, a fotográfia, a film minden háztartásban érezhetővé tette a veszélyt. Külföldi tudósítók hivatalos fotósai járták a várost, az árvíz híre Rómától, Londonon át, egészen New Yorkig terjedt, jelentek meg az elárasztott város, a csónakos-tutajos közlekedés, a pallók és töltések képei.

A párizsi Városi Történeti Könyvtár által rendezett, januárban nyílt kiállításon két korabeli dokumentumfilm is látható. Az áradás egyszerre volt félelmetes tünemény és szórakoztató látványosság. Amatőr fényképészek dokumentálták az eseményeket, plakátok, térképek, rajzok és festmények készültek. Fényképes képeslapokat küldhettünk szerte a világba ismerőseinknek, ahogy talán először beindult a katasztrófaturizmus is. Ötven centimért rendelhettük meg saját fotónkat, egy bárkában állva – ha nem akadt volna jobb dolgunk, mert épp nem a mi pincénket önti el az árvíz. Amire elég jó esélyünk lett volna, mert a főváros 80 000 háza közül húszezret, és egyben 150 ezer embert érintett az ár. A környező városokból további kétszázezer fedél nélkülivé vált ember keresett menedéket a fővárosban.

Lebénult a városi közlekedés is. Épp a Szajna alatt ásták az új, hetedik metróvonalat, amit természetesen szintén elöntött és sárral tölött meg az ár, ahogy a villamosvonalakat, és a még jelentős vízi teherszállítást is ellehetetlenítette. A hat párizsi pályaudvar közül négy – az Orsay, a Lyon, a Saint-Lazare és az Invalidusok pályaudvarai – víz alatt állt. A vasúti közlekedés helyreállításához utóbb két, a metró újraindításához három hónapra volt szükség.

A Maubert tér felől a víz elárasztotta a Botanikus kertet is, benne az állatkerttel. A jegesmedve biztos élvezte volna a halászást a jeges árban, de nem engedték ki, a többi nagytestű állatot sem tudták hova szállítani, vízzel elárasztott ketrecükben várták a bárkán érkező gondozókat és az apadást. Az árvízet szinte mindenki szerencsésen túlélte, kivéve két antilopot és egy szegény zsiráfot, akik tüdőgyulladásban pusztultak el.

Az 1883 óta szervezetten, önkormányzati szolgáltatásként működő személtszállítás is megsínylette az áradást. Január 23-án a négy Párizs melletti városban működő szeméttelep közül három megközelíthetetlenné vált. A szemét felhalmozódásának elkerülésére és a járványok megakadályozására a prefektus – aki modern idők szerint a polgármesternek felel meg – a két hétre életben lévő rendelete szerint két helyet jelölt ki: keleten a Tolbiak hidat és nyugaton a Auteuil viaduktot, ahonnan a szemetet egyenesen a Szajnába lehetett önteni. Nem csoda. Az 1884-es kolerajárvány emléke még erősen élt az emberek emlékezetében. A járvány kitörésétől való félelem határozta meg az apadás utáni higiéniai munkákat is. Meszelésre, tisztításra, festésre, takarításra buzdító plakátok, hirdetések versenyeztek egymással. A várostakarítás két hónapig tartott.

Az árvíz elmúltával a következő évtizedekben hatalmas víztározók épültek, amelyek befogadóképessége akkora, hogy az 1910-eshez hasonló áradás esetében csak 60 centivel emelkedne a vízszint. A 2007-ben elfogadott árvízrendelet azonban a katasztrófaintézkedéseket is tartalmazza. Hivatalosan 3,2 méternél jelenetenek árvízet, 3,3 méternél zárják le a rakparti utakat, 6 méternél éri el a folyó az RER C-t, és 10 centivel később már a metrókat is le kellene zárni, 7 méternél a telefonvonalakat és 8 méternél az elektromos áramszolgáltatást is szüneteltetni kellene.

Az elárasztott Párizs kiállítás március 28-ig tart nyitva, de a képek jelentős része megtekinthető a virtuális galériában, illetve egy Google-térképen is böngészhetünk az elárasztott területek képei között.