Nem vagyunk könnyű eset, ezt szögezzük le!

Attila már ezer éve esőerdőbe vágyott. Mert biológus. Szólt az érvelés. Az élőhelykiválasztás így mindenképpen Attilára maradt. Aztán elmentünk az esőerdőbe és persze egyetlen növényt sem ismertünk, csak álltunk (tényleg álltunk, esőerdőben leülni egyszerűen nem lehet!) és bámultunk (@i: azert ez nem teljesen igy volt lasd alul a kommentemet). Nehéz a jó arányt megtalálni. Gagyi befizetett túrára nincs kedvünk menni, mert nagyrészt hülyeségeket beszélnek hozzá nem értő csóró gájdok. A jó túrákhoz viszont általában luxuskényelem, luxuskaja, luxuskiszolgálás társul, amire pedig se igényünk, se pénzünk nincs. Így marad a hónapokig tartó szervezés, hogy a legjobb parkokat, helyeket, embereket megtaláljuk.

Én inkább szociológus féle vagyok. Szeretem a városokat, az ember alkotta kultúrát nézni, elmerülni, piacokon lődörögni, kávézókban ücsörögni, nézni, ahogy szaladgálnak az emberek az utcán. Ülni fényképezőgéppel az ölemben, beszélgetni és amikor már megengedett egy-egy portrét készíteni. Ami biztos: a kis dolgok mindkettőnket jobban izgatnak, mint a turista-vonzó hatalmas alkotások. Angkorban a sehol sem számon tartott és pont ezért csendes, elmélkedésre is lehetőséget nyújtó Banteay Samre mindkettőnknek a kedvence maradt, jöhetett az Angkor Wat csodája, vagy Angkor Thom monumentalitása. És hála istennek, mindkettőn szívesebben zötykölődik félnapkat egy-egy tömött dolmushon, mint kényelmes turistáknak fenntartott VIP buszokon, vagy neadj isten repülőn jutnánk el egyik helyről a másikba. Az utazásban a legjobban a keveredést szeretjük: tudunk-e stoppolni, lesz-e aki felvesz? mit főznek/esznek az utcán az emberek, mennyire erős a paprika? Hol van a legjobb piac? És ha véletlenül kiderül, hogy az a hús, amire két napon keresztül csorgattunk a nyálunkat, mert az összes asztalszomszédunk folyton azt rendelte szóval, ha az neadjisten kutyából van? Hát megvonjuk a vállunkat: Ennek is meg kellett lennie.

Vagyis úgy tűnik, hogy felfedezésre termett jóféle páros vagyunk. Nem is maradnak el sokáig a kalandok: reméljük.

Albánia alatt jöttünk rá, hogy még a nyelvi nehézségek ellenére is a legnagyobb kaland, ha a helyiek bepillantást engednek a mindennapjaikba, ha beléphetünk egy-egy családi konyhába. Azóta ez lett a főhivatásunk. Ennnek folyományaként beszálltunk a couchsurfing (PAMLAG-LOVAS legyen a magyar fordítása, bár biztos van neki hivatalos is!) szerveződésbe. Ez interneten keresztül kapcsolatba léphetünk egymással és hozzánk is jöhetnek aludni és minket is befogadnak mások. Most fogunk debütálni mint vendégek, ugyanis vendégeket már fogadtunk. Persze egy csomóan csak ingyen szállásnak tekintik - az is, és az is jó benne - de azért Vietnamban pl, ahol 5 dollárért már találunk szállást magunknak nem ez a legfőbb szempont.

@i: esőerdő kommentje: szóval fajok közül tényleg elenyésző mennyiséget ismertem meg könyv nélkül, de sok nemzetség ismerős volt. A zömét persze még életemben nem láttam nemzetség szinten sem. Viszont az esőerdők szerkezetének és habitusának élménye és megértegetése hatalmas élmény volt. Teljesen máshogy műxik mint a mi erdőink!